Irodalom (válogatás)

 

Mucsi András                Megnyitószöveg (kézirat), Duna Galéria, 1985.
Bán András                   Zaj és csend, Magyar Nemzet, 1985/03/8.
Nagy Imre                     Kapu - tükör - utazás, Csongrád Megyei Hírlap, 1987/03/13.
Rideg Gábor                  Katalógus előszó, 1988.
Wehner Tibor                 Aktualitások és általánosítások, Művészet, 1989/2.
Wim van der Beek          Hongaarse Kunst, Kunst Beeld, 1990/5.
Wehner Tibor                 Katalógus előszó, 1994.
Albrecht Júlia                 Krajcsovics Éva fénylő képei, Rákosvidék, 1997/5.
Wehner Tibor                 Ideális terek, Új Művészet, 1997/7-8.
Szabó György               Sziget és feloldódás, Barátság, 1999/IV.
Kopócsy Anna               Kortárs Művészeti Kislexikon címszava, Enciklopédia, 2000.
Szakolczay Lajos          A lélek ablakai, Napút, 2002/09.
Wehner Tibor                 Itáliai képemlékek, katalógus előszó, 2002.
Wehner Tibor                 A pasztell varázsa, Art Limes, 2003/2.
Szeifert Judit                 Emlék-képek, Új Művészet 2003/3.
Szeifert Judit                 A pincéből a titkok kertjébe, Élet és Irodalom, 2003/09/5.
Balázs Sándor               Intim hűség, Demokrata, 2003/12.
Szeifert Judit                 Titokmetaforák és időtöredékek, katalógus, 2003.
Gaál József                   A múlt jelenléte, Új Művészet, 2004/03.
Szeifert Judit                 Oltárképek, predellák, Élet és Irodalom, 2004/05/14.
Szeifert Judit                 Csöndfény, Élet és Irodalom, 2005/05/22.
Sinkó Katalin                 Fénylő terek (kézirat), 2005/05/21.
Krasznahorkai Géza       A csönd festője a Dürer Teremben, Gyulai Hírlap, 2005/08/5.
Szakolczay Lajos          A fény áttetsző terei, Vigilia, 2005/11.
Szüts Miklós                 Palládium-díj laudáció, Élet és Irodalom, 2006/03/3.
Jász Attila                     „természetesena” [vers], Vigilia, 2006/3.

Balázs Sándor               A tények mögötti valóság festője, Magyar Hírlap, 2006/11/4.
Szeifert Judit                 Az idő szövete, Élet és Irodalom, 2007/05/11.
Villányi László               Fény források, Pannonhalmi Szemle, 2007/XV/2.
Szeifert Judit                 Fénnyel festett idő, katalógusszöveg, K.É. 2008.
Tolnai Ottó                    Az azúr szakadék, katalógusszöveg, K.É. 2008

Tolnai Ottó                    Az azúr szakadék, katalógusszöveg, Új Forrás, 2008/I.
Szüts Miklós                 Halálzóna, K.É. munkáihoz, Élet és Irodalom, LIV/ 33.
Balázs Sándor               A csendesség falai, Nagyítás, II./20.
Tolnay Imre                   Szín és szénjegyzetek, K.É. rajzaihoz, Műhely, 2010/3.
Rózsa Gyula                 Puha falak, Népszabadság, LXVIII.98/2.
Varga Mátyás                Élet - Súrolófényben, Élet és Irodalom, LIV./18.
Rózsa Gyula                 Bevezetés az absztrakcióba, Népszabadság, LXX. 63/2.
Louise Warren               Lebegés,Új Forrás,2012/6.
Deák Cs.- Kölüs L.         Fókuszváltás,(kötet) Hanga könyvek, P-Art sorozat, 2012.
Máthé Andrea                Árnyékra támaszkodni, Új Forrás, 2014/03
Konkoly Ágnes              Krajcsovics Éva kiállítása elé, Új Forrás, 2014/03.
Jász Attila                     Az alázat bátorsága, Új Forrás, 2014/03.
Tolnai Ottó                    Kalapdoboz (kötet), Forum kiadó, Újvidék, 2013.

 

 

 

Krajcsovics Éva kiállításának megnyitója az Aulich Galériában (2010. április 19.)
 
 
„Az összes olyan hatás, amit csak (egy kép, egy hang)
ismétléséből meríthetsz.”
Robert Bresson
 
 
Fra Angelicónak van egy freskója a firenzei San Marco kolostorban – egy Angyali üdvözlet
(1440-1441) –, amelyet a művészettörténet hosszú ideig nem sorolt a mester legjelentősebb alkotásai közé. A kép egy szűk cellában található a keleti falon, mellette egy ablakmélyedés kis ablakkal. Ha az ember reggel vagy kora délelőtt szeretné megnézni a freskót, meg kell küzdenie a mellőle (a kis ablakon keresztül) áradó fénnyel, amely szinte elvakítja. A helyszín megválasztásában mégis joggal sejtünk egyfajta határozott tudatosságot Fra Angelico részéről, sőt még azt a szándékot is gyaníthatjuk, hogy ezt az Angyali üdvözletet éppen reggel vagy kora délelőtt az áradó fényben kell nézni – úgy, hogy közben küzdünk a vakító nappal..
 
Fra Angelico firenzei Angyali üdvözlete ráadásul rettentő puritán mű. Egy boltíves teremben a kép bal szélén az angyal, vele szemben a kép jobb szélén Mária térdel, közöttük semmi.
A freskó rendkívüliségére Georges Didi-Huberman hívja fel a figyelmet. A kompozíció középpontjának hófehér faláról Huberman ezt írja: „Nézzük meg: semmi sincs, hiszen ott van a fehér. Semmi sincs, hiszen ez fehérség anélkül is utolér bennünket, hogy felfognánk, anélkül is körülfog, hogy mi magunk befoghatnánk valamilyen definíció hálójába. Nem látható abban az értelemben, ahogy egy tárgy felmutatható és körülhatárolható, ugyanakkor nem is láthatatlan, hiszen hatással van a szemünkre, sőt, ennél sokkal többet is tesz. Anyag. Egyrészt fényrészecskék áradása, másrészt pedig mészrészecskék porózussága. A mű festészeti megjelenése szempontjából lényeges és súlyos kompozíciós elem. Azt mondjuk, hogy vizuális elem.”
 
Ez a gondolatsor sok szempontból is segítségünkre lehet Krajcsovics Éva (újabb) műveinek szemlélésben. A képeken itt nincs ember (soha nincs!), a tárgyak pedig egyre inkább csak jelzésszerű szerephez jutnak (ha egyáltalán), s ezzel egyre radikálisabban feloldódni látszik a figuratív és non-figuratív szokásos – és tegyük hozzá mindjárt: meglehetősen problematikus – szembeállítása.  Krajcsovics Éva tárgyi világa visszahúzódóban van, mindaz, amit ábrázol csendben van (egész pontosan: a csendben van). Nem a valóságos dolgokról, hanem – ahogy Maurice Blanchot mondja – a dogok valóságáról beszél, hiszen – fejti ki Blanchot – mi sem idegenebb például a fától, mint az a szó, hogy „fa”.  Krajcsovics Éva képein cédrus nem akar „valóságos” cédrus lenni, az asztal nem akar „valóságos” asztal lenni.
De ugyanígy nem érdekli semmiféle bevált trükk sem, sőt, alig él a mesterség kínálta lehetőségekkel. Jobban bízik az anyagban, mint a technikában. Közben pedig szüntelenül kitapintható egy erős indulat, vágy, szenvedély: eljutni valahonnan valahová – átkelni a rétegeken, a színeken, a tereken, a felületeken. Ahogy az eget nézzük...
 
És ugyanez igaz a színekre: nem a valóságot akarják reprodukálni, hanem a világot szeretnék megteremteni.  Talán még azzal is meggyanúsíthatjuk a művészt, hogy nem veszi komolyan a valóságot, hogy egész egyszerűen nem érdekli. Ő maga mondja, hogy szinte mindegy neki, milyen színből indul el. Nem a kiindulópont fontos számára, hanem az érlelődés: ahogy az újabb festékrétegek alatt vagy lemosások után megszületik valami, ami vállalt sorssá emeli az összes esetlegességet. Ahogy megteremtődik egy eleven felület, amely a színek egymáshoz való viszonyában – egymásmellettiségében és rétegzettségében – hoz létre evidenciát. Krajcsovics Éva lényegében csak erre az evidenciára törekszik, amely azonban sohasem egyszerű, megnyugtató válasz számára, hanem a lehető legpontosabban megfogalmazott kérdés. Talán nem tévedek, ha azt mondom, fél a szépségtől, fél még akkor is, ha a képek e belső evidenciáját, a látvány kifinomultságát könnyen gondolhatnánk „szépnek”. Ő azonban minden erejével az utolsó képet festi, amely nem engedheti meg magának, hogy feledtessen. Emlékeztetni szeretne, minden részletre odafigyelni, megtalálni, de azon nyomban el is engedni. Odáig visz el, amikor a fény súrolja a felületet, a szín pedig elveszőben van, és valami új minőség születik – ráadásul úgy, hogy a fény jelenlétét nem a tónus világosságával hívja elő.
 
Georges Didi-Hubermenn Fra Angelico firenzei freskójának fehér falfelületéről úgy beszél, mint az incarnatio eseményéről: amikor fény és anyag intenzív találkozása kizárólag a tekintet (nézés) számára fogalmazza meg a titkot (misztériumot), s ezzel egyszersmind ki is vonja mindenféle fogalmi, ikonográfiai, spekulatív megismerés közegéből.
 
Krajcsovics Éva képein azonban az incarnatio kilép abból a bibliai összefüggésrendszerből, amely Fra Angelico számára annak idején elemi és elengedhetetlen volt. Úgy lép ki, hogy nem is keres magának semmiféle pótlékot, nem épít mitológiát, de nem is rombolja le azt, amivel dolga akad. Elbűvöli Morandi évek óta üresen álló műterme, festőállványa; gyerekkorától fogva nem tud szabadulni a falak, kopott falfelületek vizuális élményétől. Rómában is ezeket nézi, fényképezi, és megrendül a katakombák falai láttán. Nem a történetek retorikája érdekli ebben a különös narratívában, hanem a periférikus „nyomok” esetlegességében megjelenő drámai sűrítettség: az pont, ahol már senki sem akar hazudni, mert nincs értelme, nincs miért. Ide, ebbe az iskolába iratkozik be, és nem tudja – de nem is szeretné – erről a tapasztalatról leválasztva nézni a festészeti hagyomány számára fontos alakjait (hogy csak a két legfontosabbat említsem: Piero della Francescát vagy Morandit).
 
Krajcsovics Éva képein a fény már nem a hófehér falfelülettel találkozik, hanem ezeket a sajátos confessiókat, mondhatnánk: a létezés – töredékességében és esetlegességében is – egésszé váló nyomait próbálja olvasni. A festő törekvése arra irányul, hogy a fény és szín találkozásakor a szín feloldódhassék a fényben, hogy átjárhatóvá váljék. Amikor azonban ismételten beleütközik abba is, hogy vannak színek, amelyeket nem lehet átjárhatóvá tenni, megáll. Nem mond, nem ígér olyasmit, amit nem tud.
 
Krajcsovics Éva elmegy a falig, a határig. De nem zavarja, ha meg kell állnia. Nem zavarja a fal; elkezdi nézni: „Tojáshéjszerű festékrétegek, gyönyörű megviselt pasztellszínek, javítgatások, szögek, cédulák, koszlottság-kép az időről, az esendőségről, az életről az elmúlásról.” Ebből a komplex és szerteágazó tapasztalatból indul el, ez tisztul, egyszerűsödik. S a képen ezt járja át fény – vagy ez válik feloldhatatlanná.
 
 
 
Varga Mátyás
 

 

 

 

Louise Warren[1]
Lebegés
 
 
Krajcsovics Éva, magyar festőművész képei előtt állva sikerül megragadnom valamit a lebegés tapasztalatának lényegéből. A Hollán Sándor műtermét megidéző képen (Műterem 1, 2007) meghagyja a kis ágy tömegét, a tető alól ferdén beáramló fényt, a földre tett párnát. Mindig csak a tárgyi világ minimumát és a különféle hatások redukcióját. Ugyanakkor ebből a nagyon kevéssé kontrasztos világból árad a tekintet és valamiféle vele született tudás a pontossága. Történetesen én magam is ismerem Hollán műtermét, s azt gondolom, nem lehetne ennél jobb leképeződése. Krajcsovics Éva megtart valamit a helyek geometrikus tárgyi világából: asztal, ablak, szék, ágy, kert, tető, fotel, és megragad nála valamit abból a jellegzetes tónusból, amelyben ezek a terek elmerülnek s amely átitatja őket. Azt mondhatnánk, hogy magát a látott dolog előérzetét festi, azt amit a forma még visszatart.
 
Budapesti műtermében, ahol meglátogattam, egymás után tette elém azokat a képeket, amelyeket az olasz reneszánsz és halott édesanyja emléke ihletett. Megkereste nekem azokat a reprodukciókat, építészeti részleteket is, amelyeket felhasznált. A részletek azonban kikerülnek nála eredeti környezetükből, s mindentől megtisztítva ismerjük fel képein a kutat, az oszlopot, vagy a sírkövet. Úgy gondoltam ezekre a festményekre, mint amiket az ember nem mozdít el, mint amik otthagyják nyomukat a falakon.
Krajcsovics Éva festészetének anyaga valami rendkívül illékony dolog, valami végtelenül könnyű dolog, ami annyira légies, mint a por vagy a hajnali fény. Tárgyak, amelyek egy lassított világba kerültek, amelyek ott vannak a lelassultság küszöbén, egy nagy kilégzésben. Ebben a festészetben minden ugyanarra a ritmusra lélegzik és az egységből teremt. Összehangolódik a látott világ, az érzékelt világ és a múló idő. Krajcsovics Éva képei valóban felidézik bennünk Leonardo vagy Morandi festményeit, hiszen megszűnik bennük az idők és korok közötti válaszfal. A hangterjedelmük mindig ugyanaz. Ha nézzük őket, megbizonyosodunk a múló idő végtelenségéről, ugyanarról végtelenségéről, mint amire ráismerünk a teremtésben.
 
Elmerülve a képekben – ugyanúgy, mint Hollán Sándor csendéletiben –, ha befogadjuk őket, a tárgyak a lelke még hosszan ott lebeg bennünk. Nagyon hasonlít ahhoz, ahogy a hóesést érzékeljük, ahogy egy szín elragad bennünket, vagy ahogy egy mondat hosszasan velünk marad. Krajcsovics Éva katalógusában minden oldal meditációra hívó cella, ahol eláll a lélegzetünk. És akkor már nem pusztán egy képet fogadok be, hanem valami eleven dolgot.
 
Yoko Ogawa szavai jutnak eszembe a Csend múzeumából: „Látják, keresem a tárgyat, hogy a lehető legelevenebben és leghűségesebben bizonyítsa a személy fizikai létezését.” Megjelent ez nekem abban a fehér abroszban is, amit Éva az édesanyjától örökölt. Hollán Sándor és Krajcsovics Éva eljutnak tárgyuk csendjéig, és együtt lélegeznek vele.
 
Minden reggel egy nagy utazáshoz hasonló, amelynek célja az, hogy egyesüljünk a tárgyakkal. S ne kívül vagy belül, hanem a folyamatos befogadásban tanuljunk rá egyfajta lebegésre.
 
                                                                              (Fordította: Varga Mátyás)
 

[1] A szerző Kanadában él. Eddig tizenöt verseskötete jelent meg, rendszeresen ír képzőművészeti tárgyú esszéket. Ez az írás a 2013-ra tervezett Apparitions – Inventaire de l’atelier című gyűjteményben fog megjelenni.