1994-ben, anyám halála évében, hetente kétszer mentem ki Zuglóba. Útközben átszálltam a 2. metróról a millenniumi földalattira. Tűrhetetlenül hosszúnak tetszett az út. Életéért aggódva és megváltó, közeli halálában bízva mentem hozzá és jöttem tőle haza. Hogy rossz lelkiállapotomat elviseljem, a Deák téren kiválasztottam magamnak egy repedezett csempét a falon, azt neveztem ki otthonomnak. A csempe közelében állva, eseti és egyben ontológiai okokkal bőven indokolható feszültségem valamelyest csillapodott. A sebzett felület, itt-ott csorbult szegély közelében idegenség-érzetem otthonossá vált.
Krajcsovics Éva az utóbbi két évben keletkezett, itt kiállított képei hívták elő ezt az emléket. De nem a szomorúság, hanem a szakralitás az otthonosság érzése támadt fel bennem, s ahogyan az egykori csempe szemlélése is vígaszalónak bizonyult annak idején. A festő műtermében – Karácsony és Szilveszter között – végig nézhettem az utóbbi évek akvarelljeinek és olajfestményeinek egy részét. Ezek a fogyatékosságaikat felmutató felületek, a spakli és ecset ejtette horzsolások a festéken enyhítették kivetettségem tudatát. Az emberi törzsre íródó véletlen ecsetnyom, melyben a kétezer éves dárda nyomát véljük felfedezni vagy „Frida Kahlo keresztre feszített, szenvedő női ruháinak kollekciója a kifutón” – fogalmaztam magamban nem véletlenül használva a divatbemutatók szakkifejezését, mint megmutatkozásunk kitüntetett helyét.
Engedjék meg, hogy épp csak utaljak a misztika irodalmának szakkifejezésére: a hártyára vagy burokra (Keresztes Szt. János szavára), melyet az isteni Vőlegénynek át kell szakítania ahhoz, hogy a Szerelmese és közte álló utolsó akadályt elhárítsa. Vagy a bibliai idézetre, mely bevallva-bavallatlanul a festői megjelenítés mögött áll: „ma még csak tükör által látunk, akkor majd színről színre”. Az emberi szem előtt megmutatkozik a tárgyak igazi arca, a szék elsápad, ahogyan hátralöki egy láthatatlan kéz, a két tömbbé váló, ketté nyitott könyv végső megoldássá szilárdul, a hajléktalan fekhelye, ágya, vacka az Andrássy úton felemelkedik, s tehetetlenségében csaknem ránk zuhan. A sötét-barnás-szürke tömböt szegélyező fehérben kirajzolódik odavetettségünk helye. Diadalmaskodnak a színek, a kontúrtalan kék feloldódik a világító szürkében, az élénk, életteli cinóber ránk süt, mint a nap. A festetlen vászon egyértelműségre törekedve oldódik fel a diadalmas, hótiszta- fehérben.
A kiállítás megnyitásával egy időben jelenik meg a festő életútját bemutató monográfia s benne az életműhöz kapcsolódó néhány fontos dokumentum, köztük a Festőnapló is. „Keresek, de csak ráismerni vagyok képes” – mondja a festő egyik észrevételében. Kivételes története van ennek az egyszerre boldogító és elbátortalanító megállapításnak. Platón az időn és téren kívül álló örök ideákról beszél, melyeket lelkünk a születésünk előtti időkből ismer. A festés-meditáció során felidézett ideák testet öltésének tárgyi bizonyítékai az itt látható képek. „Mi az, amitől a vászon felülete átlényegül – kérdezi naplójában Krajcsovics Éva –, amitől hirtelen a helyére kerül mindaz, ami egy perccel előtte még kétséges volt, és ott van előttem, és úgy tűnik, tőlem teljesen független valami: egy kép…” – Nem akarom azonban magyarázni, részletezni az elmélyülés, az önátadás természetét. Biztos vagyok benne, hogy műélvezők és művészek, mindannyian ismerjük az elragadtatottság élményét.
Takács Zsuzsa
Támasz – Krajcsovics Éva kiállítás, 2020. február 19. B32 Galéria és Kultúrtér